A sütés nekem már régóta több, mint csak egy hobbi. Kikapcsolódás, örömforrás, és egyfajta szeretetnyelv is. De hogy honnan indult ez az egész? Néha én is csak mosolygok rajta, mikor visszagondolok...
Az első közös sütésem Mammamával volt, amikor a híres dörgős sütit csináltuk. Nagyon pici voltam, szóval konkrét emlékem nincs róla, inkább csak amit Mammamáék elmeséltek. De az biztos, hogy valahol ott kezdődött minden. Utána mindíg ott sertepertéltem a konyhába ha Anyáék sütöttek :D
Aztán amikor már nagyobb lettem, jött a következő „nagy sütős élmény”: az akkori páromnak csináltam egy cici tortát. Igen, jól olvasod 😄 Ez valamikor 2010–2011 környékén lehetett, Anya segített benne, és iszonyat muris volt! A burkolatot pillecukorból csináltuk, a neten néztünk hozzá valami receptet, de nagyon megszenvedtünk vele, mert nem nagyon akart sikerülni. Akkor még nem is tudtam, hogy van olyan, hogy fondant, meg hogy ezt így lehet egyszerűbben is – plusz akkoriban még nem voltak ezek a dolgok ennyire elterjedve, a netes rendelés is hadilábon állt 😄 De nagyon jó élmény volt, és azóta is mosolygok, ha eszembe jut.
2014 körül kezdtem el először komolyabban gondolkodni azon, hogy ezzel szeretnék foglalkozni. Akkor még persze nem tudtam, milyen módon vagy milyen úton, csak azt éreztem, hogy ez az, amit csinálnom kell. Jött Anya 50. szülinapja és emlékszek akkor a tortát Mammama sütötte, Mi csak díszítettük Hugommal, valahol még megvan az a kép, akkor muffint csináltam, akkor az ment nagyon és szerette a család.
2018-ban volt Pappapa 80. születésnapja, akkor csináltam először burkolt és forma tortát, hát mit ne mondjak :D nem volt valami szép, de szívből készült. Pappapa kedvenc itala az Unicum volt, eztért egy ilyen tortát próbáltam meg megcsinálni, kisebb nagyobb sikerrel. Ízekkel akkor se volt gond, de valahogy még mindíg tudtam nem ez lesz az Én utam...
Csináltam cukorvirág tanfolyamot, voltam tortafesztiválon is, sőt még két versenyen is indultam – Palotáson és Szikszón. Helyezést nem értem el egyik helyen sem, de nem is az volt a lényeg – rengeteget tanultam. Akkoriban még nem vettem olyan komolyan, fiatal voltam, máson volt a fókusz, de lehet, nem is baj. Meg kellett erre érni.
2020 telén, karácsonykor jött el az a pillanat, amikor azt mondtam: próbáljuk meg komolyan. Akkor volt a Covid, szingli voltam, sok volt a szabadidőm – mondom, próbáljuk meg! Feltettem egy hirdetést Facebookra, megosztottam ismerősök között, és a vártnál sokkal többen rendeltek. Akkor még persze sem szakma, sem vállalkozás nem volt mögötte, feketén ment minden, ismerősök, meg ismerős ismerősei rendeltek. De akkor azt éreztem, hogy sikerült valamit adnom az embereknek, és a rengeteg pozitív visszajelzés óriási lendületet adott.
Mindig is vágytam az elismerésre – bármit is csinálok, szeretném, hogy értékeljék. Plusz persze az is nagyon fontos volt, hogy örömet okozzak másoknak. Aki mindig mellettem állt, és a mai napig mindenben támogat, az Anya. Ő segít, bátorít, és nélküle sokszor teljesen elvesznék. Elmondja a véleményét, meglátásait, és ezekkel mindig tudok előre haladni. Hálás vagyok, hogy ilyen Anyukám van. Szerintem büszke is Rám – még ha nem is mondja, akkor is úgy gondolom. És persze Mammama is mindig segít, ő is ott van minden fontos pillanatban.
Amikor sütök, próbálok mindig átkapcsolni. Bennem van, hogy ez nagyon fontos másoknak – egy szülinap, egy esküvő, valami különleges alkalom. A házias vonalat képviselem, és van, hogy nem sikerül pont egyformára vágni a szeleteket – de őszintén? Szerintem ettől szép és ettől igazi. Nem gépi, nem szabályos, hanem szívből jövő.
Az átadás pillanata mindig egy kicsit megnyugtat – végre elkészült minden. Aztán persze jön a kis stressz, hogy ízleni fog? Tetszeni fog? Elégedettek lesznek? Ezért most már lehet, hogy írok majd egy visszajelzős e-mailt is, mert ezekből tudok tanulni, fejlődni, változtatni, ha kell. Csak tudod, amikor káosz van, akkor az ember az utolsó dolog, hogy még 1 extra visszajelzést is menedzseljen 😅
Volt egy nagyon kedves élményem a múlt héten – az eddigi legnagyobb esküvői rendelésemet adtam át, a menyasszony nagyon aranyos volt. Azonnal írt, hogy mennyire hálásak, hogy minden tökéletes lett – és hát mit mondjak, ez az üzenet egyből feldobta a napomat. (Anya adta át a sütiket, mert pont dolgom volt – ebben is számíthatok Rá.)
Ez az egész nekem egyfajta szeretetnyelv. Így tudom igazán kifejezni magam – törődést, gondoskodást jelent számomra. Türelmet is tanultam általa, bár na… azt még bőven gyakorolnom kell. Mikor a türelemért osztották a sort, én valószínűleg a legvégén álltam, vagy nem is voltam ott :D De fejlődtem akaraterőben, terhelhetőségben is. Már tudom: nincs éjszakázás, nincs utolsó pillanatos rendelés, mert magamra is kell időt hagyni.
És amit mindenképpen szeretnék továbbadni? Nem akarom ráerőltetni senkire ezt az egészet. Vagy fogják érezni, vagy nem. Lehet, majd valamikor egy dédunokánál jön ki újra – mint nálam is kijött Dédi után. De amit leginkább szeretnék: hogy a házinál nincs jobb. Lehet időigényes, de tudod, mit eszel, és mit teszel az asztalra – és az mindent megér.
Köszi, hogy itt voltál s elolvastad!
Sziszkó