Az idei nyár sem múlhatott el a lekvárfőzés nélkül. Sőt… idén kicsit komolyabban vettük. Nem, nem kicsit. 100 kiló sárgabarack landolt a fazekakban. Nem elírás. Száz. Kiló. Barack.
Nálunk ez nemcsak egy hagyomány, hanem egy tudatos döntés is. Mert ha otthon készül a lekvár, pontosan tudjuk, mi kerül bele – és mi nem. És mert ez a lekvár kerül aztán a zserbóba, a puncsszeletbe, a linzerbe stb. Számomra fontos, hogy a lekvár is házi legyen, ne bolti. Mivel házi sütöde vagyok erre is figyelek, hogy minél inkább házi legyen amit készítek és ne tömeg.
A háttér: családi program lekváros kötényekkel
Ez a 100 kiló nem egy nap alatt készült el, és nem egyedül. Ez bizony egy családi projekt volt – Anya és Én, kettőnkből állt lekvárbrigád. Mindenkinek megvolt a feladata: barackválogatás, magozás, darabolás, rotyogtatás, üvegmosás, címkézés.
Illatok, emlékek, jó hangulat, és persze a meleg, amitől már nem is tudtuk, izzadtunk vagy párologtunk. De közben jó volt. Mert ez is egy kis szelete annak, amit majd később mások tányérján látnak viszont – egy réteg a zserbóban, egy kanálnyi a linzer közepén.
Miért fontos ez Nekem?
Mert nem mindegy, mi van a sütiben. A sárgabaracklekvár nem lehet híg, nem lehet túl édes, nem lehet „mű”, kicsit savanykásnak kell lennie. Annak sárgabarack íze kell, hogy legyen. Pont. Nem spórolunk a gyümölccsel, se a munkával – hisz ez is szeretettel készül.
És tudod mit? Amikor valaki megkóstolja a zserbómat, és azt mondja:
„Pont ilyen volt a nagymamámé”, akkor ezért a pillanatért megérte a 100 kiló barack minden percét.
Ha érdekel, milyen sütikbe kerül ez a lekvár, nézz vissza az előző blogokba – vagy kövess Instagramon és Facebookon, és lesd meg, mik születnek belőle. 😊
Köszönöm, hogy itt voltál és elolvastad.
Legyen szép napod!
Szeretettel:
Sziszkó